Harruckern János György
(Schenkenfeld, 1664.március 25. - Bécs, 1742. április 28.)

Eredetileg a magyarországi császári hadak élelmezési biztosa volt a török elleni háború és a Rákóczi-szabadságharc idején. Szolgálatai elismeréséül III. Károlytól előbb udvari kamarai tanácsosi tisztséget, majd később bárói címet kapott. Ezzel járt a kincstárra visszaháramlott, gazdátlanná vált javak juttatása is Békés, Csongrád és Zaránd vármegye területén. 1729-től ő volt a főispán Békés vármegyében. Neve máig emlékezetes arról, hogy a török háborúk után elnéptelenedett Békés megyébe ő telepítette be a szlovákokat. Harruckern János György báró nem volt született arisztokrata, tehetsége emelte sikeres hivatali pálya eredményeként a birodalmi, illetve a magyarországi arisztokrácia sorába. Családja Felső-Ausztriából származott; apja Schenkenfeld mezővárosban volt takácsmester. Harruckern János György itt született 1664. március 25-én. Szülei papnak szánták, de ő a felsőbb iskolák elvégzése után a hivatali pályát választotta. Először az alsó-ausztriai udvari kamara számvevőségénél működött, de hamarosan a főhadbiztossághoz került, ahol a hadsereg-élelmezés ügyeit intézve jutott egyre magasabb posztokra. 1697-ben az aradi vár építéséhez rendelték, mint kamarai biztost. 1701-ig itt szolgált, s feltehetően ekkor alakult ki benne a Magyarország iránti szimpátia. A spanyol örökösödési háború alatt Savoyai Jenő alezredesi ranggal az élelmezési hivatal igazgatójává nevezte ki, majd 1708-ban Németalföldre helyezték át, ahol öt évig tartózkodott. Szolgálatainak elismeréseként 1710-ben elnyerte az udvari kamarai tanácsosi címet. Ezután került sor az 1716-18-as török hadjáratra, melynek idején a császári csapatok ellátásáról, mint főhadbiztos gondoskodott. Miután a megelőző években gyökeresen megreformálta a hadseregellátás nehézkes, elavult gyakorlatát, az új élelmezési rendszer a hadjárat alatt kitűnően bevált, és hatalmas összegeket takarított meg a kincstárnak. Az uralkodói elismerés nem maradt el. III. Károly 1718-ban Harruckern János Györgyöt német-római birodalmi lovaggá avatta, részletesen taglalva érdemeit. Ezen felbátorodva – a kor szokásainak megfelelően – Harruckern János 1719-ben jutalmat (renumerációt) kért az uralkodótól harminc éves személyes szolgálataiért. Felségfolyamodványában nem pénzt kért, hanem magyarországi földbirtokot Békés, Csongrád és Zaránd vármegyék területén: Gyula, Csaba, Öcsöd, Szentes, Szeghalom… községekkel. Az igényelt települések és földek rendkívül elhanyagolt állapotban voltak, gyér lakossággal rendelkeztek. Az uralkodó méltányolta a kérést. Az érintett birtokok átadása 1720. október 25-én megtörtént, de a beiktatási szertartásra csak három évvel később került sor, amikor Harruckern János a magyar indigenátust (honosítást) is elnyerte. Az új földesúr gyakorlati és üzleti érzékéből következett, hogy nagy eréllyel igyekezett a birtokába jutott óriási pusztaságot, műveletlen földeket értékükben minél előbb megnövelni. Az itt lévő települések ennek köszönhették felvirágzásukat. Ennek érdekében legfőbb célja a terület újranépesítése volt. Ennek érdekében a visszaszállingózó szökött, vagy telepített jobbágyokat jelentős kedvezményekben részesítette: állami adójukat megelőlegezve, földesúri szolgálmányaikat az első két-három évre teljesen elengedte, az egyházi tizedet megváltotta és örök időkre jobbágyainak ajándékozta. Fontos kedvezmény volt a vallásszabadság biztosítása is. A fejlődésnek további távlatot nyitott az, hogy Harruckern János György három országos vásár (tavaszi, őszi, nyári) tartására szóló engedélyt eszközölt ki III. Károlytól. A vásárok rendszeressé válása kedvezően hatott az iparos réteg kialakulására és fejlődésére is. A csizmadiák, takácsok, szűcsök… céhekbe tömörültek, s a kedvezmények nyomán a lakosság lélekszáma folyamatosan növekedett. Érdemei elismeréseként Harruckern János az uralkodótól elnyerte a magyar bárói méltóságot, majd Békés vármegye főispáni tisztségét is. Így kettős címen lett tagja a magyar főrendi háznak. A főispáni hatáskör mellett 1737-ig megtartotta a katonai szolgálatot is, mint az élelmezési ügyek adminisztrátora és az élelmi cikkek tábori és helyőrségi szállítója.

Életének utolsó éveiben már nem látogatott magyar birtokaira. Helyette a birtokokat fia, Ferenc irányította. Ő mindenben követte apja példáját, s a kedvező feltételeknek köszönhetően a lakosság lélekszámban és anyagiakban jelentősen gyarapodott. Harruckern János György báró Bécsben hunyt el 1742 áprilisában. Hamvait - végakaratának megfelelően - a bécsi Szent István dóm kriptájában helyezték örök nyugalomra. Fiának halálával viszont a Harruckern család férfiágon kihalt. A birtokok női ágon három főúri család (Wenckheim, Stockhammer, Károlyi) között kerültek felosztásra. A gyulai ráta (Gyula, Székudvar, Elek, Aradszentmárton, Kígyóspuszta) I. Wenckheim József nejének (gr. Gruber Terézia) öröksége lett.

Elek területe már a honfoglalás előtt is lakott volt. A települést először a források 1232-ben említik. A török dúlás idején azonban elnéptelenedett, majd 1724-ben báró Harruckern János György telepítette be katolikus németekkel. A betelepülők nagy része Gerolzhofenből és környékéről (Bajorország északi része) származott. A helyi lakosság szerint tőlük származik a település mai neve; a földkimérőktől hallhatták: „elég,elég”. Ebből lett Elek, illetve ahogy ők ma is mondják: Élek. Az eleki plébánián 1734-től folyamatos az anyakönyvezés, az első ismert plébános is Bajorországból érkezett. Hollinger Antal nagyon precízen vezette az anyakönyveket, melyben többnyire feltüntette a jövevények származási helyét is. Ezekből tudjuk, hogy a XVIII. század elején kb. 300-400 fő élhetett Eleken. Ezt követően fejlődésnek indult a település, és az 1854-es források már mezővárosként említik.

Gyula szintén 1720-ban lett Harruckern birtok. Az új tulajdonos gyulai uradalmán - az akkori huszárvár területén - kastélyt építtetett; a várban serfőzőt és pálinkaházat rendezett be; helyreállítatta a várbörtönt; cselédlakásokat építtetett. 1732-től Harruckern János György báró a megye főispáni tisztségét is betöltötte, ezzel Gyula lett a megyeszékhely. A megyegyűlések és a megyei levéltár számára a várban néhány helyiséget helyrehozatott; így a levéltár ide költözött, s a megyegyűléseket itt tartották. A belvárosban, a régi mecset anyagából 1721-22-ben új templomot építtetett, mely mai napig áll (Belvárosi római katolikus templom). Az ő nevéhez fűződik a románok és a svábok betelepítése a városba. Fia, Ferenc vezetésével újították fel a huszárvár egyik kaputornyát is.

A Kígyós nevet viselő középkori település 1680 körül elenyészett. Harruckern János György adománylevelében pusztaként említik. Az új birtokos és örökösei Kígyós pusztára nem telepítettek új lakosokat. A gyulai uradalomhoz tartozó majorként állattartásra, kisebb részét földművelésre, szőlőültetésre hasznosították. A gazdasági személyzet részére az uradalom keleti részén lakóházakat és gazdasági épületeket emeltek. Hogy a gazdálkodás minél több jövedelmet adjon, a régi kis Kígyós határát rövidesen megnövelték. 1726-tól kezdve hozzácsatolták az apáti pusztát, majd fokozatosan más területeket is. Harruckern Ferenc halálával pedig a gyulai rátával egyetemben Wenckheim birtok lett.